Istalaír városa

[Sivatagi kiruccanás]

A visszaútra már most kétségbeesetten gondol, de az még odébb van.
-Akkor… ez nem a város? – a kiröhögést hallja, elvörösödik. Itt másik világ van és nem akar összetűzést. Most pedig végképp nem. Eléggé kimerítette az út. A csípőre csúsztatott kéz megnyugtatja és egyben csodálkozik is, nem tesz semmit sem ellene, sem mellette. Az érintések hiányoznak az utóbbi időben nála, vágyik rá, egyben maga is elhúzódik.
Felnéz a falra, végigfuttatja rajta a szemét.
-Igen. Elég furcsa, hogy fák nélkül van és… nem dől ki. Mögötte van a város? De hogy? Miért? – megkapja a magyarázatot. – Aha, értem. Akkor a fal a víz ellen is véd? Megárad, ha sok eső esik? – még kevés dolgot tud a világról, annak ellenére, hogy sokat olvas és kérdez.
-Nem ijedtem meg. – sokkal több minden történt vele, hogy a víztől megijedjen. A vizet szereti, a tengert nem.
-Jó… - bár inkább leülne, pihenni.
A derekáról lekerülő kézre egyrészt megkönnyebbül, másrészt hiányzik neki. De nem szól és tesz semmit. Zavarja, hogy sokan vannak, nagy a nyüzsgés, más szagok is vannak, mint amit megszokott otthon. Ez túl sok neki, részben érdeklődve tekint körbe, részben zavartan.
-Itt miket lehet csinálni? – tekint a ponyvás részek felé.
-Igen, látom. – a kaput látja, számára hatalmas. – Itt csak elfek laknak? – nézelődik az arcokon és termeteken. Ő maga félig elf csupán és talán nem fogják őket beengedni.
A kapuhoz érve feltekint és körbefut a pillantása a kapun. Ha vannak őrök, úgy üdvözli őket, ahogy Solyna.
A csendes nézelődés eddig tartott, máris „letámadják” őket portékákkal, kínálatokkal, ajánlatokkal. Teljesen lezsibbad az agya, neki ez most már sok.
-Merre van a fogadó? – súgja oda Solynának. Nem éhes, de most pihenni szeretne.Számára most minden katasztrófa.


//Ne kérdezd, de ugyanezt érzem //

[Sivatagi kiruccanás]

Az izgalom, hogy útra keltek, a hajóúton már az első félórától kezdve tengeribeteg lett. Nem tudta, merre mennek és hova, de a hullámzó talaj minden energiát kivett belőle. Lefogyva és karikás szemekkel, sápadt arccal lép le a pallóról és ott helyben orra bukik. A talaj nem imbolyog és a lába megszokta már.
-Ha hajóval megyünk vissza, inkább végigalszom. – nyöszörgi megkönnyebbülten. – Visszafelé is hajóval megyünk?! – kapja fel a fejét, aztán feltápászkodik.
-Szárazföld szag. – szippant a levegőbe. Akármennyire kikötő, azért a föld az föld.
-Előbb aludni akarok. – kimerült, ez látszódik rajta. – De utána jobban leszek.
Akármennyire is megviselte az út, erős a szervezete, csak a dupla megterhelés a kimerítő neki. Tudja, ha pihen, jobban lesz.
Körbenéz azért.
-Ez az, amit városnak neveznek? Vagy ez a falu?
Felröhögnek mellette, zavartan kapja oda a tekintetét, majd el.

[ Sivatagi kiruccanás ]

*Amikor hosszú-hosszú napok, szinte éveknek tűnő utazás után végre kikötnek Istalaír városánál, Solynán hatalmas megkönnyebbülés lesz úrrá. Sose szerette túlzottan a hajókat és a tengeri út iránt érzett kezdeti lelkesedése is hamar tovaszállt. A lovakat ide már nem hozták el, de nem is baj, el sem tudja képzelni, mégis hogy nyugtatta volna meg őket a nagy hullámzások idején. Magát is elég nehéz volt megnyugtatnia... Soha jobbkor nem jött ez a kikötés: élelmük ugyanis lassacskán igencsak megcsappant, a kedvükről - legalábbis Solyna kedvéről - nem is beszélve.
A pallón lesétálva, újra stabil pontot érezve a lába alatt jön meg újra a lelkesedése. Az Istalaír falain kívül nyüzsgő kikötőfalu zajai, illatai mintha új életet pumpálnának szívébe, ereibe. Elámulva veszi szemügyre a hatalmas fehér falakat, melyek között a sivatagi csodák várják majd őket - talán nem is csalódnak majd ebben a reményben.*
- Na, kölyök, hogy érzed magad? *Fordul Perys felé fáradt mosollyal. Kettejük közül talán mégis inkább a kamasz várta az egész kalandot jobban, kíváncsi hát a Shayellék lovásza, hogy mit szól ehhez az egészhez. Vajon Istalaír milyen lesz Faverellhez képest? Az elfeknél se volt éppen rossz, de mégis... A sivatag, bármennyire furcsán hangzik is, Solyna igazi otthona. Corvuson is mindig Mederbe húzta a szíve, míg nem jöttek azok az átok sötételfek, hogy rátegyék fekete mancsukat a városra. Talán Istalaír is felébresztheti a régi érzéseket. Talán itt újra megtalálja a helyét és a tudatot, hogy ki is ő valójában.*
- Mennyire vagy fáradt? Keressünk fogadót vagy nézzünk körül először?

Nem mozdul helyéről, továbbra is kitartva amellett, hogy (szerinte) erélyes pillantása elűzi majd előbb-utóbb a másikat, ha más nem, a puszta tény, hogy valaki ilyen rendületlenül bámulja, működni fog. Számára egy örökkévalóságnak tűnik minden másodperc, amit szomjasan, lefőve, és kényelmetlenül kell megélnie...még akkor is, ha tudja, hogy messze van még ennek az egésznek a vége. Csendben piheg hát az árnyékban, mely nem hozza el számára a megkönnyebbülést. Nagy a kísértés, hogy unottan firkáljon a porba hosszú ujjaival, de amennyire izzad most, komolyan fél attól, hogy összesározza a kezét...így tovább vár.
Mikor a nő feláll a szökőkúttól, láthatóan felkapja cseppet a fejét. Az arcába még mindig nem látni a sötét szövet miatt, a mozdulat azonban így is könnyen kiolvasható. Nem mozdul azonnal, megvárja, míg a másik eltűnik a szeme elől. Onnantól már nem igazán érdekli. Félni sem félt tőle, nem sok újat tudott volna neki mutatni...mindössze a társaságát akarta mindenáron elkerülni, azt pedig bizony elhordta magával a másik, mikor ellépett innen. Közelebb lépve a vízforráshoz, körülnéz, mielőtt bármit tenne, de nem szúr ki semmit...persze, hogy nem...a fény szinte égeti a szemét, fülébe pedig csak a piactéren végigsöprő szél fúj. Hát sóhajt egyet, mely felér egy vállvonással, majd tétován a csuklyája felé nyúl...a legkevésbé sem akarja a Nap sugarait érezni a bőrén, de talán azt a pár másodpercet kibírja, míg megnedvesíti az arcát.
Így hát rövid vívódást követően lekerül a fejét fedő sötét anyag. Először a fiú vállát verdeső hollószín tincsek bukkannak elő, melyek ugyan csapzottak a meleg miatt, de jól láthatóan ápoltak. Ugyanez mondható el a finom vonású, megfelelő távolságból akár lányosnak is mondható arcról, melynek fehér bőre pont olyan, mint a kisasszonyoké, kiket még a napfénytől is óvnak. Nem segítenek az összképen a halvány, szürkéskék íriszek, távolabbról olyan az egész, mint egy halvány paca, melybe egyedül a fekete szemöldökpár húz két, szinte oda nem illő vonalat.
Persze, nem sok idő marad ezt megcsodálni, a hosszú ujjak gyorsan formáznak kupát, és juttatnak vizet a mohó ajkakhoz, újra és újra, amilyen gyorsan csak lehet...ami azt illeti, olyan gyorsan, hogy muszáj köhögnie pár félrecsúszott korty miatt, ez azonban nem állítja meg, addig folytatja, míg szomját nem oltotta, s arcára nem fröcskölt egy keveset. Sosem csinált még ilyet, olyan ez számára, mint valami kis rosszaság, csínytevés. El is mosolyodik haloványan, mielőtt gyorsan visszahajtaná fejére álcáját, és vissza nem lépkednie előző, árnyékos búvóhelyére, ahol újfent visszaül előző helyére. Csak egy kicsit...míg a víz felfrissíti, és újra lesz ereje haladni egy kicsit...most úgy sincs itt senki, nyugton lehet...ami azt illeti, egészen könnyű lenne itt elaludnia...csak ne félne újra és újra lehunyni a szemét...*

*Egyelőre letesz a csenésről. Akármennyire is éhes, ostobaság lenne most belevágni, könnyen lebukhat. Előbb megvárja, amíg szürkülni kezd az ég, és az emberek kimerészkednek az utcára. Akkor majd újra végiggondolja.
Nedves arcát a nap felé fordítva hagyja, hogy a száradó vízcseppekkel együtt a bőrét égető forróság is elpárologjon. Hiába. Így se sokkal elviselhetőbb. Ujjait újra a vízbe mártja, de a keze félúton elakad. A szeme sarkából egy nyugtalanító árnyat vesz észre. Hirtelen észbe kap, és folytatja ott, ahol abbahagyta: megdörzsölgeti átforrósodott tarkóját, kulcscsontját és kipirosodott vállát. Mozdulatai könnyedek, nyugodtak, a szívverése azonban felgyorsul, gondolatai pedig rohamtempóban kezdenek cikázni. Már volt dolga tolvajjal, fejvadásszal, unatkozó nemessel, bosszúszomjas áldozattal... Vajon ezúttal mit akarhatnak tőle? Riadt tekintetét végigfuttatja a tér túlsó felén valamiféle biztos menekülési útvonalat keresve.*
~ Nyugalom! Nem szabad semmit sem elkapkodni! ~ *kántálja magában.* ~Előbb nézzük meg, kivel van dolgunk... ~
*Hideg ujjaival a halántékát dörzsölgeti, miközben kissé oldalra fordítja a fejét, hogy a szeme sarkából lehetőleg észrevétlenül megnézhesse magának ezt az alakot. Tüdejéből megkönnyebbült sóhaj szakad fel. Kis híján felnevet, de sikerül visszafognia magát. Úgy tűnik, a tolvajokat kísértő paranoia őt is utolérte, hiszen jobban szemügyre véve az árnyékba húzódó sötét köpenyes egyáltalán nem tűnik fenyegetőnek. Inkább hasonlít egy megszeppent őzre, aki a bokrok közt bujkálva figyeli a rá leselkedő vadászt. Elveszett, már-már esetlennek tűnő alakja megindítja a kis komédiást, de elijeszteni nem szeretné.
Kezét a szoknyájába törli, lassan feláll, és mint aki jól végezte dolgát, dudorászva továbbindul fél szemét még mindig a köpenyesen tartva. Addig megy előre, amíg a másik őt nézi, de amint elfordítja róla a tekintetét, Nashua hirtelen visszafordul, és az első bódé mögé elbújva figyeli tovább az "őzikéjét".*

*Hmm...talán a világ nem is olyan más idekint, mint odabent...szinte halott a tér, mintha mindenki csak az éjjelt várná, ahol megrögzött, buja, ferde gondolataik és tetteik észrevétlenül bújnak meg a kacajok és a hangszerek okozta pillanatnyi zavarban. Ennyi erővel talán maradhatott is volna, megvárva, míg szabadságvágyának utolsó dobbanásait is elnyomja egy-egy erős ütem, kéjenc sóhaj, vagy ostorcsattanás, elnémítva azt örökre. Talán nem is fájna....mint ahogy most.
Minden baja van: ruhája mindenhol égőn fedi testét, ám az csak rosszabb lenne, ha levetné...mi lenne a bőrével...? Akkor vissza sem mehetne...talán nem is tetszene már szinte márványszerű, csinos arca, melyet most bőszen próbál köpenye csuklyája alá rejteni. Érzi, ahogy tapad, s kellemetlen nedvesség tör fel a bőrén keresztül, de nem érdekli. Csak találjon már egy helyet, ahol nem kell megfőnie....miért pont akkor kellett merészen lépnie, mikor ebben a városban táboroztak....? Mindegy már...visszafordulni nem fog. Soha.
Vékony ajkaira szinte mosoly, mi kúszik, ahogy megpillant a távolban egy szökőkutat. Nagyot nyel...ha tudná, mi az a délibáb, inkább a könnyei csurognának, de így most naivan szaporázza a lépteit a csörgedező víz felé, Mint valami ártó szellem, gonosz árny, siet a köpenyében, mely alól csak fehér álla s koromszín tincseinek párja kandikál ki. Bőszen nyalogatja kiszáradt ajkait, szinte már úgy érezve, tagjai fájnak pár langyos kortyért...
Kénytelen hát megtorpanni, mikor megelőzik. Nem is akármi...egy nő! Nem mintha egy férfinek jobban örült volna. Megtorpan, mintha csak fal emelkedett volna elé a semmiből. Szemei kékes, acélszürke villanásként nyugtázzák a másik, emberszerű lényt, legnagyobb bosszúságára. Hosszú pillanatokig csak áll ott, mint akit a földhöz szegeztek, majd egy alig hallható nyösszenés kíséretében arrébb indul, hogy a legközelebbi vékony árnyékszeletben húzza meg magát, pihegve, de nem engedve ruhái szorításának. Tekintete közben nem mozdul, élesen tartja a másikon, nyilvánvalóvá téve, hogy nem kíván közelebb menni, sőt, inkább szomjan hal, minthogy ezt tegye. Azonban nem is távolodik el, mintha bámulásával akarná arrébb ijeszteni. Nem tudhatja, mennyire nem képes erre: vékony, csontos tagjait tizenhat évének keserű, lázadó szelleme tartja mozgásban, a köpeny alól kikandikáló, míves, drága ruha, hosszú, csapzott, de ápolt, fényes tincsek alig ha keltik egy sokat megélt, kemény kölyök látszatát. De ő ezt nem tudja, honnan tudhatná...hát vár és tűr. Sosem volt soha más fegyvere.*

*A forróság egyre elviselhetetlenebb a városban, a levegő szinte égeti a bőrt. A piactér ilyenkor déltájban kihalt, csupán néhány kufár akad, aki elszántan őrködik a portékája fölött kifeszített ponyva árnyékában. Mindenki más igyekszik a házában elbújni a hőség elől. Kivéve persze azokat, akiknek ebben a pokoli időben sincs hová menniük.*
- Ez egyszerűen elviselhetetlen... - *huppan le a piactér kellős közepén csörgedező szökőkút szélére egy rikító színekbe öltözött, alacsony teremtés, és nagyokat sóhajtva legyezi magát az ujjaival, de mindhiába, lehűlnie nem sikerül. Már bánja, hogy idejött. Azt gondolta, egy ilyen gazdag kereskedőkkel teli városban majd könnyen talál magának támogatókat, de egyelőre senki semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy pártfogásába vegye, és a rögtönzött utcai fellépései sem hoztak túl sokat a konyhára. Pedig igazán mindent megpróbált: táncolt, zenélt, énekelt, kardokkal egyensúlyozott, cigánykereket hányt, de a gőgös sivatagi nép rá se hederített. Így most itt ül korgó gyomorral ebédidőben a tűző napon, miközben agyába furcsa gondolatok szöknek.*
~ Talán ha újra alkalmaznám azt, amit Mikoreltől tanultam... ~
*Azonnal megrázza a fejét. Nem, nem szabad. Megígérte, hogy többé nem lop... De vajon mennyit számít egy olyan embernek tett ígéret, akit valószínűleg sosem fog viszontlátni, amikor ilyen kínzó éhség gyötri? Végigsimít a hátára szíjazott lanton, majd ujjait a szökőkút vizébe mártva megmossa arcát. Legalább az legyen tiszta, ha már piros szoknyáját, csipkés szegélyű, vállatlan fehér blúzát, kék fűzőjét és csizmáját por lepi. Hullámos haját szedett-vetett kontyba tűzte a tarkóján, hogy ne melegítse a nyakát, így látszanak enyhén hegyesedő fülei. A macskáéhoz hasonló, ravasz tekintetét elgondolkodva járatja a kis bódék között. Csak néhány almára lenne szüksége, vagy egy-két karéj kenyérre, no, meg némi ivóvízre... Senkinek sem tűnne fel...*

*Gyorsan telnek a napok, annyi szent, ezen az új földön.
A következő napon már egy kocsma boldog tulajdonosaiként kelnek. Assana nem is tétlenkedik , sosem volt szokása, máris önt maguknak egy kupicával.*
-Életem, hogy ez mért nem jutott előbb eszünkbe.
*Tényleg nem is érti.*
-Ha nem kell hajózni, mi lehetne jobb elfoglaltság, mintsem egy kocsmát nyitni.
*Szerinte mind bolond akinek nincs kocsmája, de nem teszi közkincsé eme remek gondolatát, még a végén rákapnának a többiek is, és annyi lenne az üzletnek.*
-Na egészségünkre, aztán pucoljuk ki egy kicsit ezt a helyet.
*A pultra kerül a kalózkalap, a tincsei így játékosan előre hullanak, vidám külsőt adva az egyébként is csillogó szempár mellé az arcának.*

*Kocsma... bizony a tenger, a hajó után ez az a dolog, mi megdobogtatja egy hajóskapitány szívét. Határozott, kissé imbolygó tengerészléptekkel indul a hívogató ajtó felé, amikor egy rekedtes hang megállítja.*
- Zárva! *közli az ajtófélfának támaszkodó rongyos alak tömören, s h nem értenék a szót, hát eléjük is áll. Silens megtorpan, arcára kiül a csalódottság. Két dolgot utál nagyon. Szélcsendet a tengeren, meg a zárt kocsmát a szárazföldön.*
- Zárva? *néz szúrós tekintettel a toprongyos alakra.*
-Aztán miért? Tán meghalt valaki? *kérdezi kissé csúfondárosan.*
- Meg bizony! A kocsmáros, meg a felesége! *veszi ki a szájából a kurta pipát az öreg.*
- Felborult velük a szekér, odavesztek mind a ketten! Árulom már napok óta a csehót, de még nem akadt rá vevő!
*Silens leveszi fejéről a tarka kalózkendőt, s megvakarja a feje búbját.*
-Hát ez rossz hír!
*Aztán Assánára kacsint, mert nagy elhatározásra jut. A jó tengerész nem sokat cicil, ha a sors szele a jószerencsét az orra elé fújja.*
- Mi megvennénk!

*Hosszú, hosszú alkudozás kezdődik, aminek leírásától most eltekintenék, csak a végeredményt közlöm. A szamár hátán lévő hordóból elfogyott a rum, a végén még daloltak is hármasban egy kicsit, Füles a szamár és a vendégfogadó pedig gazdát cserélt.*

*Nézi, nézi, illetve pislog nagyokat, hát csak most ébredt fel, ilyenkor nehéz olyan nagy hirtelen nézni valamit. Feltápászkodik, megállapítja, hogy igen nagy a forgatag a falon belül, majd végre látja is amit néz.*
-Csakis az lehet, olyan hívogató az ajtaján az a sok színes szalag.
*Bólint bölcsen, ezer közül is felismernék a kocsma bejáratát.*
-Ideje megismerkedni a helybéliekkel egy rendes reggeli mellett.
*Mert éhes is, nem csak szomjas, na de nem csoda ekkora út után.*
-Aztán meg a többiekről is hátha kapunk valami hírt.
*El is indul a kitűzött cél felé.*
-De az biztos életem, hogy a ma éjszakát már szívesen tölteném akár ágyban is...
*Mert hiába tengerész, és világcsavargó, de egy kis kényelmeért lassan sokat adna. Egy sóhajnyi időre visszagondol a kertre, a cifraházra, micsoda ágyuk volt ott, micsoda puha párnák...*

*Ha ezt elmeséli majd a tábortűznél! Hogy repülő szamárháton érkeztek meg Istalair városába! Persze biztosan lesznek majd "okosok" akik a tűző sivatagi nap, meg a rum varázserejének tulajdonítják a megérkezés eme szokatlan módját, de Silens az ilyenekre csak legyinteni tud! Mert a mágia igenis létező erő, s ugyan miért ne nőhetne egy ilyen derék szamár hátán szárny, mint amilyen Füles? Főleg, ha igazi tengerészrumot ivott? Márpedig a Hánykolódó flaska tengerészei nem isznak meg mindenféle pancsolt lőrét, az ő rumuk RUM!
Bejutva a néma, sötét, néptelen városba, Silens kapitány kiköti Füles kötőfékét egy faoszlophoz, pokrócot terít a szamár szárnyaira, aztán letelepszenek Assánával az egyik házfal tövébe, s miután a repülés izgalmára nyelnek egy korty rumot, elalszanak.
És reggel Silens kapitány a nyüzsgő város zajára ébred. Csodálkozva néz körül. Az utcán érkezők jönnek-mennek, ló nyerít, szekér zörög... a város él...*
-Azt nézd életem! *fordul az ébredező navigátorhoz*
-Lefogadom az meg ott egy kocsma! *mutat a szemközti épületre*