Helgerand és környéke

*Már napok óta kóborol a tengerparton, az eszméletre térés környékén. Semmit, az égadta világon semmit nem ért! Pedig az elméje teljesen ép, ezzel tisztában van, azonban az elmúlt idők képeiben valahol szakadás van. Mégcsak nem is valahol, valamikor, hanem pontosan azon a borzalmas utolsó révi éjszakán éjfélkor történt valami. Kristálytisztán emlékszik a rengésekre, a rémült sikoltozásokra, a fejvesztett menekülésre az épületből, a szörnyű morajlásokra, ahogy a környező városi épületek omlottak össze. A sötét égbolton pontosan a Bolondok Céhe kertje fölött egy furcsa, világosabb, felhőképződménynek tűnő jelenség bontakozott ki, mintha egy forgószél magja, vagy netán egy égi barlang bejárata, esetleg egy égi kút földre nyíló szája lenne. Érezte ott az udvaron állva, amint a testét egy ismeretlen, mágikusnak tűnő vonzerő rántotta volna ennek a képtelen bejáratnak az irányába, fel az égbe, de olyan sebességgel, ami eddig elképzelhetetlen volt a férfi számára. Innen aztán meg is szakad az emlékek sora, talán elalélt, elájult a szörnyű sebességtől. Következő emlékképe már az, hogy összetörten, meggyötörten fekszik egy ismeretlen helyen a tengerparti homokban. Lassú eszmélés után örömmel konstatálja, hogy csontjai épek, sebesülés nincs a testén, eltekintve néhány elszineződö zúzódástól. Akárhogy forgatja elméjét, képtelen önmagának megmagyarázni, mi történt. Két napja bolyong a környéken, emberi életnek nyomát nem lelte. Ismeretlen a táj, más szinű a tenger, a fauna és a flóra is különbözik némiképp a Révben megszokottól. Értelme felfogja, hogy más helyre került, csak azt nem érti, hogy ez miképp történhetett? A fejtörés helyett a létfenntartó ösztön kezd működésbe idővel, hogy testének kínzó szükségleteit kielégítse. Mindenekelőtt egy tengerbe folyó patakot lel úgy félnapnyi talpalás után, hogy végre szomját oltsa. Nemsokkal később a maró éhség marcangolja gyomrát, az apályban a tengerpart fövenyén felkutatott kagylókkal és kisebb rákokkal veri el mardosó éhét. Persze ez se ment úgy hamarjában, újabb fél nap telt el mire tüzgyújtáshoz való kovakövet talált és tőréhez ütögetve szikrát tudott csiholni. Első éjjel még a fűben aludt, de második éjszakáját már ágakból, levelekből rakott, fűvel bélelt kis odujában töltött. Ennek megépítéséhez nagy segítséget nyújtott kardja, amely az utolsó révi éjjelen még a derekán volt, miként a tőre is. Sajnos a remek számszeríja és további becses fegyverei azon a baljós éjen nem voltak a keze ügyében!
Az aggodalomtól és az értetlenségtől sajgó lélekkel, feleségének és a Bolondok Népének hiányán fájó szívvel, az őrület határán kóborol továbbra is a környéken és keresi tovább az emberi élet jeleit...*

[Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete]

*Rábízza magát a kapitányra, helyesel is néha, igazándiból, noha nemrég tért magához eléggé fáradt, így örül, hogy Zibur segít a csomagokkal. Sajnálja a nőt aki odalett, de sejti, hogy itt ő már nem tehetett volna semmit. Közben pár szóban elmeséli, az expedíciót.*

Pontosan nem tudom merre jártunk, voltunk egy börtönszigeten, meg egy olyan földön is amit elfek laktak, de aztán nagyon sietősen kellett hazajönni, mert a céh ami az expedíciót szervezte valahogy elvesztette mindenét valami nagy viharban, vagy hogyan és kellettünk segítségül.

*A harapnivalót hangos korgások és némi nyálcsorgatás közepette elfogadja, már vagy egy napja biztos nem evett semmit. Mire végez az étellel érkeznek az említett matrózok is. Nekik is bemutatkozik, aztán irány a tenger. Evezni nem igazán tud, ezért, hogy ki ne essen, inkább a hajó orrába kuporodik, ahol a hullámzás és csobogás miatt elnyomja az álom.*

[Helyszín: Helgerand környéke, Házikó a tisztáson]

* Már reggelre jár az idő, amikor felébred. Arra ébred, hogy valaki nézi. Úgy másfél méter távolságban áll egy elf férfi. A férfi úgy egy fejjel lehet magasabb Niustól, és legalább tíz évvel idősebb tőle. Zöld köpönyeget visel, amely szinte a földig ér. Csak egy pár barna csizma látszik. Nius feláll a székről. Biztos benne, hogy a ház gazdája áll előtte. Közelebb lép a férfihez, úgy fél méternyire áll meg tőle. *
A nevem Nius. Valaha ékszerész voltam. Réven laktam. * mondja, és kicsit meghajtja a fejét. Egy pillanatnyi szünetet tart. Hátha akar valamit mondani a férfi. De az hallgat. Így Nius folytatja. *
Bocsánatát kérem, hogy betörtem az otthonába... Köszönöm a szállást, és már megyek is. * folytja. Újra fejet hajt és elindul az ágy mellett heverő hátizsákja felé. *
Várj, Nius! * szólal meg hirtelen a férfi. Hangjában van valami hideg és távolság tartó. *
Hová mész? * kérdezi. Úgy tűnik érdekli is a válasz. Noha magáról nem adott ki semmilyen információt sem. Nius egy pillanatra megáll, megfordul és a férfi szemében néz. De nem szól semmit. Így állnak egymással szemben egy jó percig, ekkor a férfi megszólal. *
Az én nevem … Garmion. Valaha mágus voltam...* mondja a férfi. *
És most mi vagy? * kérdezi Nius.*
Egy álom kép csupán.* mondja Garmion mágus. Nius bólint. Közelebb megy a férfihez, de úgy félméterre megáll tőle. A mágus folytatja.*
A ház valóban az enyém volt, de szeretném, ha maradnál. * mondja a férfi.*
Szép a házad, de nem maradhatok. És azt hiszem, te is tudod, miért nem. * mondja Nius. A férfi bólint. *
Tudom, hol találhatsz élelmet... De segíts nekem. * mondja a férfi. *
Miben tudok segíteni egy álomképnek, aki talán már halott? * kérdezi Nius A férfi elismerően pillant a nőre. *
Ez itt az én álmom, álmomban bártor vagyok. * teszi hozzá Nius. Szája széle körül bujkál némi mosoly.*
Amikor erre jöttél láttad a hidat. Meg kellene javítani. * mondja a mágus. Nius csak bólint. Tudja, hogy több munkát is szánt neki a mágus. *
Volt egy találmányom, de már nem jutott rá időm, hogy befejezzem. * mondja a férfi. Nius körbe pillant. *
A dézsa* csak ennyit mond Nius. *
A terveket megtalálod az egyik fiókomban. * mondja a mágus. Nius bólint, de hallgat. Érzi van még valami. *
Temesd el a testemet. * mondja a mágus Nius a fejét csóválja... A hirtelen mozdulattól valóban felébred. Tényleg reggel van és ő a székben ül a nyitott kemence mellett. *

[Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete]

- Úgy biza! *húzza ki magát, bal kezét csípőre téve, ahogy Zibur szerint egy vérbeli kapitányhoz illik, ha lelkes csodálóba botlik.*
- A szigetekről, vagy a szárazföld belsejéből? *érdeklődik, amikor expedíciót emlegetnek.* Mi is épp egy hosszú útról vagyunk visszatérőbe, ezért kegyed az első, akitől a várost sújtó bajokról hallok. *ami remek hír számára. Felfordulás és fejetlenség a legjobb terep, hogy gyorsan elintézzen néhány múltbéli ügyet, és közben szert tegyen némi plusz jövedelemre. Gondolatban már le is tesz arról, hogy kövesse azt a másik nőt, akit először vett észre, de a gnóm szavait töprengő gondterhelt arccal hallgatja végig.*
- Nem is tudom… még magánál is viharvertebb volt és egy kapitánynak a szárazföldön is vannak kötelességei. Nem venném a szívemre, ha … *ekkor a távolból egy szörnyű nyúzott hang, talán egy síkoltás üti meg a fülöket, majd még több mordulás és csend.*
- Nos, lehet igaza van, de ha mégsem, már akkor is mindegy. *fordul el és a csónak felé int.* Leomlott házak és rengeteg sérült. Ezt mondta ugye? Ön pedig orvos, aki többek életet megmentheti ott, mint idekint a vadonban kockáztassa egyetlen emberért a saját életét. *tereli tovább a szót a helgerandi helyzetre, mit sem tudván arról, hogy miféle tévedésben vannak itt mindketten.*
- Nem éhes, nem szomjas? Van némi harapnivaló a csónakban, de amint végeztek a legényeim és visszatérünk, a Kóborlóra kaphat bőségesebb reggelit is. *azzal, ha van mit, akkor segít a nőnek a csónakhoz vinni a holmijait. Nem sokkal később a sűrűből az ő négy embere is feltűnnek, akik ugyan meglepődnek Porpentine helyzetén, de Zibur gyorsan a kérdések elé vágva elmagyarázza a helyzetet.*
- Nos, ha nem bánja és nincs senkije, semmije idekint, akkor irány a hajó! *segíti be a nőt a csónakba, majd embereivel együtt vízre tolják a csónakot, majd egymás után beugrálva és evezőt ragadva a közeli szirt irányába indulnak, immár a tenger hullámain töve utat maguknak.*

[A kapcsolatfelvétel
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]

Nahát egy igazi hajóskapitány? *lelkendezik*

Tudja nemrég tértem vissza egy nagy expedícióról, de épphogy csak megérkeztem a városba amikor kezdődtek a bajok. Nem tudom, hogy kerültem ide a partra, így azt sem mások is vannak-e itt. Eddig azt hittem az ön nyomait követtem idáig, de ezek szerint van még valaki akit ide sodort a sors. De mégis, milyen messze vagyunk a várostól? És hogyan is fogunk visszajutni? Én mindenesetre nem szívesen vetném magam a vadonba, ha ennyire céltudatos volt az illető, akkor biztos tudta mit csinál. Az a csónak az öné? Azzal érkezett?

*egyre több kérdés, egyre több gondolat pörög Porpi agyában, eme furcsa helyzet miatt, de hitelen megáll a mondandójában, mert majdnem elfelejtett levegőt venni hadarás közben. El is hallgat, mert rájön, hogy sokat kérdez és válaszra időt sem hagy újdonsült barátjának. Mert hát mivel udvariasan fogadta, Porpi egyből barátnak tekinti az illetőt, Ő már csak ilyen.*

Elnézést, kicsit túlpörögtem *mondja vigyorogva*

[Helyszín: Helgerand környéke, Tisztás az erdőben]

* A kis esti fürdőzés után éhesesen és álmosan ballag vissza a házikóba. Eszébe jut, hogy egy darabka sajt és egy buci még akad a hátizsákjába. Belép a házikóba. Barátságos meleg fogadja odabent. A nyitott kemence fénye megvilágítja a szobát. Nius leteszi a hátizsákját, majd meggyújtja az olajlámpást az asztalon. A nyitott kemence előtt egy kisebb bogrács kelti fel a figyelmét. Eddig is ott volt. De most eszébe jut, hogy milyen jó lenne egy bögre tea, ha akadna. Körülnéz a szekrényben és talál egy bögrét, és egy másik polcon valami teafű félét is talál. Flaskájában lévő víz egy részét a bográcsba önti. Felakasztja a bográcsot a tartóra, bele dob egy marék teafüvet. Amíg a víz forr tovább kutat. Egy üvegben mézet talál. Már érzi a szájában a mézes tea ízét. Hátizsákjából előveszi a maradék sajtot és a bucit. Megvacsorázik, majd elkészíti a teát. Előkészíti az ágyat. Eloltja a lámpást az asztalon. Egy széket oda húz a kemence mellé. És a bögre teával a kezében odaül a tűzhöz. *
~Szép házikó. Vajon kié volt? Mi történt vele?.. A ház rendben tartott, rendezett. A fészer is. De az a lyuk a falon arra utal, hogy jó régen üresen áll... Mindegy, ha haza jön a ház gazdája, talán megérti, hogy engem itt talál. ~ * gondolja a nő. Közben a tea is elfogy a bögréből, le is teszi a bögrét az asztalra. De nem megy aludni. A nagy gondolkozás közben elszunnyad a széken. *

[A kapcsolatfelvétel
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]

*Ha nem is mondanák, már magától is rájött, hogy akit messziről fiatal hölgynek nézett, az közelről is fiatal és hölgy is, de gnóm. Különösebben nincs velük baja, csak hajlamos őket gyerekként kezelni, ami már nem egyszer okozott neki keserű pillanatokat. Gnómok és kicsinyes bosszúik, mert nekik nem tetsző hangot ütött meg velük szemben. Ellenben mindezt igyekszik nem kimutatni és barátságos képet vágva végighallgatni a nőt. Kell is rendesen fülelnie, mert elég furcsán és elég furcsákat beszél.*
- Örülök, hogy megismerhetem! *hajtja meg a fejét, és ha nála lenne a kalapja még azt is lekapná a fejéről, hogy meglengesse, de az a csónakban maradt. Ellenben a felé nyújtott kezet, épp csak megtartja, hogy fölé hajolva egy csókot leheljen rá.* - Zibur Ro Krandal, a Kóborló kapitánya, szolgálatra. *viszonozza a bemutatkozást, aztán a hallottakon kezd el gondolkodni. Valami történt volna Helgerandban az éjjel? Akkor ők még kint voltak a nyílt vízen messze lent délen. A rengésekből semmit nem éreztek, és az első rossz hírt is csak a nőtől hallja.*
- Hát elég messzire keveredet a várostól. Vannak még itt mások is a parton? *vakarja meg jobb füle mögött a nyakát.* Hajóval gyorsabb lenne, és biztonságosabb. Az a másik nő is, aki maga előtt járt itt, *és akinek a nyomait tapossák ők is.* nem tudom mi lelte, hogy bevette magát a vadonban.
- Könnyen valakinek az ebédje lehet, ha nem nézek utána. De magát se hagyhatom itt, hogy csak úgy egyedül kószáljon. *leginkább az hiányozna neki, ha véletlenül a legényei nyomát kezdené el követni a barlangik.*

[Helyszín: Helgerand környéke, Tisztás az erdőben]

* Aprócska, fából épített házikó, egy helyen sérült a fala, de megfelelő szerszámokkal és néhány léccel javítható lenne. Kéménye is van, de nem füstöl. A házikó mellett egy apró épület áll. *
~Talán egy fatároló lehet...~ * gondolja. Aztán körbe járja a házikót. Valami kert lehetett a ház mögött. És a közelben egy kristály vizű tavacska. A víz felett pára. Nius közelebb érve meleget is érez ami a tavacskából áramlik. *
~Meleg vizű tavacska... Kellemes hely. És nagyon elhagyatott. Merre lehet az az ember, aki mind ezt megépítette? ~kérdezi magában. A ház ajtajához siet, bekopog. Választ nem kap. Újra kopog. Semmi válasz. A ház egyik ablakához siet., és bár mennyire nem szép dolog, de ő benéz az ablakon. Amit lát, az alapján biztos, senki sem lakja, és jó ide áll már üresen. Visszamegy az ajtóhoz. Lenyomja a kilincset. Az ajtó nyikorogva kitárul. A nő belép az ajtón. Takaros szoba tárul a szemei elé. Nyitott kemence, szekrény, asztal, székek, láda, dézsa. De a ház gazdája jóval magasabb lehetett, mint a nő. De ettől függetlenül még lakható volna, ha az egyik falból nem hiányozva egy darab. A nő miután körül nézett a házban, úgy dönt megnézi mi van a ház mögött lévő épületeben. Sietősen indul, hiszen lassan alkonyodik és ha nem fát tárolt a ház gazdája a kis épületeben, akkor még fát is kell vágnia. Feltéve, ha legalább balta van a kis épületben. A fészer ajtaja sincs bezárva. És sokkal több, mint egy fészer. Rengeteg hasogatott fákat, szerszámokat lát. Csinos rendben sorakoznak a fal mellett, a helyükön. Talál egy nagyobb fa darabot, ami biztosan illik majd a ház oldalán lévő lyukra. Szöget, kalapácsot keres. Aztán visszamegy a házhoz és megjavítja a lyukat. Nem a legszebb, de tartani fog és a meleg is bent marad. Az ajtó mögött talál seprűt, lapátot. Szélesre tárja az ajtót és az ablakot. Gyorsan kisöpör, egy ronggyal letörli a port. Visszamegy a fészerbe. Fát hoz, jó sokat. Begyújt a nyitott kemencébe. Pont időben végez, mert már nagyon sötét van a házban. A szekrényben talál egy olaj lámpást, némi olaj is van benne. Ezt az asztalra helyezi, majd kimegy a házból. Egy kis éjszakai fürdőzésen jár az esze. Fáradt, de nem álmos. Úgy gondolja, hogy a tavacska talán hozzásegítené egy jó kis alváshoz. *

[A kapcsolatfelvétel
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]

*lesi a nyomokat, szerencséjére nem mosta el a hullámzás így egész jól halad. Mivel a földet figyeli nem szúrja ki a felé tartó idegent, amíg meg nem szólítja. Kissé zavartan válaszol, hisz a kérdések jó részére maga sem tudja a választ.*

Óh, nahát, izé... Jó napot magának is. Én, hogy is? Nos, szóval nem is tudom. Vagyis... Szóval jól vagyok köszönöm, de nem igazán tudom merre és hogyan, szóval, hogy hogyan kerültem ide. De talán segíthetne, a Révi utat merre találom? Sürgősen vissza kéne jutnom a városba, tudja orvos vagyok és a sok leomlott ház, meg a rengések, biztos sok a sérült és szükségük lehet rám.

*Eléggé nehezen fogalmaz, de reméli megértette őt az idegen.*

Jaj milyen udvariatlan vagyok, a nevem Porpentine Quill, régebben gnóm bajkeverő, manapság inkább orvos.

*nyújt kezet barátságosan*

És ön?

[Helyszín: Helgerand környéke, Tisztás az erdőben]

*Órák óta bolyong az erdőben. A vize is elfogyott. Éhes, fáradt és nagyon fázik. Szállást, ételt kell találnia hamarosan. A legjobb lenne, ha kijutna az erdőből, és találna valami várost. Ott talán volna szállás, étel. De hiába próbál kikeveredni az erőből, mintha nem is lenne hová kikerülni. A bolyongás kellős közepén víz csobogást hall.*
~Talán egy folyó. Talán iható a vize.~ *gondolja, reménykedve. És valóban. A fák mögött egy kisebb, sebes sodrású folyót lát maga előtt. Tőle lentebb egy szarvas iszik éppen a vízből. *
~Ihatónak tűnik. Tiszta a víz, és egy állat iszik belőle. ~ *gondolja. Aztán bele mártja mindkét kezét a vízbe, és egy jó maréknyit kiemel a vízből. A víz maga nagyon hideg. Orrához emeli a maréknyi vizet és megszagolja. Aztán mohón kortyol belőle egy kortyot, majd még egyet. Elmosolyodik. A vizet ihatónak találja. Megtölti a flaskáját vízzel. *
~ Ezzel megvagyok * gondolja* ~Már csak étel kell és szállás... De ahol van víz, ott talán lesz szállás is. * gondolja. Körül néz a folyó partján. Kicsit lentebb felfedez egy korhadt, kis fa hidat. Szinte vonzza a híd. Elindul tehát oda. Percek alatt oda is ér a fa hídhoz. Jócskán sérült a híd. Egyértelműen emberek keze munkáját dicséri. Bár az is jól látszik, hogy régen nem használják, és régen nem tartják karban. De bár mennyire is sérült a híd elég, erősnek tűnik, hogy elbírja a nő súlyát. Így aztán habozva neki is vág a hídnak...És a híd nem szakad be a nő alatt. Egy pillanat és már a folyó túl partján találja magát. A folyón át kelve a sűrű erőben egy utat fedez fel. Mivel az utak mindig vezetnek valahová, ezért habozás nélkül neki vág az útnak. Az út néhány lépés után egy aprócska tisztáshoz vezet. A tisztáson egy házikó áll. *

[A megérkezés
Helyszín: Helgerand környéke, az erdőben
Időpont: A most]

* Vígan pattog a tűz, csökkentve valamelyest a hideget. A tűz mellett a kidőlt fatörzsön kuporog a nő. Átöltözött, barna nadrágot, inget és vastag barna köpenyt visel. Ruhája a fatörzsre téve szárad. A nő kezében nyársat forgat, rajta egy darabka sajt. Kezében az egyik buci. Lassan megsül a sajt. Aztán vígan befalatozza a sajtot és a bucit, iszik rá a vízből, ami a flaskájában van. Kezdi visszanyerni az erejét. Ezt az idilli képet valami furcsa zaj töri meg. Mint egy macska morgása. A hang a háta mögül jön. Megfordul. Egy cirmos, éppen támad. A baj az, hogy őt. Biztos a sülő sajt illata vonzotta ide. Az Óriásmacska hátát feldomborítja, majd a következő pillanatban huss, már ugrik is. A nőnek csak annyi ideje van, hogy a kezét az arca elé kapja. És máris együtt puffannak a földre. Szerencsére elkerülik a lángokat. A nő lelöki magáról az Óriásmacskát, majd villám gyorsan felpattan. Kissé előre hajol és felkapja a nyársat a földről. Ekkor veszi észre csak a kezén a sebet. Három mély karmolás nyom. Vérzik is*
Cicuka, muszáj ezt?* kérdezi, csak úgy magától. * A macska talán nem is érti mit mond neki a nő, mert újra feldomborítja a hátát, majd összehúzza magát és könnyedén felugrik a levegőbe, mellső mancsainak körmei csillognak. A nő arcát veszi célba. A nő ösztönös mozdulattal arca elé kapja a kezét. A kezét amiben ott van a nyárs... A nyárs alaposan felsebzi a macska hasát. A nő oldalt lép az Óriásmacska pedig a földre zuhan. Csúnyán megsérült, de még él. És újra támad. Az ugrás iránya már nem olyan pontos, mint az előbb, a körmök sem annyira félelmetesek. A nő ismét oldalra lép. A macska elvéti az ugrást és a kidőlt fatörzsre esik, körmei bele mélyednek a fatörzsbe. A nő csak áll és vár. Az Óriásmacska újra neki veselkedik, újra támad. A nő ezúttal nem lép oldalra. A nyársat a feje fölé emeli és egy határozott mozdulattal a cirmos hasában nyomja. Ezúttal sikeres az ügyködése. A cirmos egy utolsó nyávogást hallat és vége. A nő a fejét rázza. Nem szerette volna elpusztítani, de nem volt más választása. A következő pillanatban a nő elejti a nyársat, a nyárs eltörik. Niusnak csak most van rá ideje, hogy megvizsgálja immár halott támadóját. A macska nagyjából negyven kiló lehet, mancsai óriásiak, a körmei nagyon hosszúak. Gyanakodva szemléli a macskát.*
~Hatalmas egy macska. De itt biztosan ekkorák. Kár érte. Olyan szép a bundáján a csíkozás.~*gondolja. Azt hangosan is megszólal*
Sajnálom, Cicus* mondja. Most már van ideje, hogy a karmolással foglalkozzon. A fatörzsön száradó szoknyájából letép egy darabot. A ruhára vizet locsol. A vizes ruhával áttörölgeti a sebeket a kezén. Egy másik darabot ismét letép a szoknyából, ezt teszi a kezére, majd odaköti egy darab ruhaanyag. Így szabadon tudja használni mindkét kezét. Aztán a nyárs darabot kihúzza az Óriásmacskából. Majd fogja a nyárs hegyes felét és ásni kezd. Egy szép nagy lyukat ás. Beleteszi a döglött macskát a gödörbe. A közben elhamvadt parazsat is ráhúzza a gödörben fekvő macska tetemre. Beledobja a nyárs darabjait is a gödörbe. Körülnéz még a pihenő helyen. Mivel nem talál mást, hát betemeti a gödröt. A ruháját beteszi a hátizsákba. A hátizsákból kiveszi a tőrt és köpenye rejtett zsebébe teszi. Egy kevés vért lát a földön, azt eltapossa. A lábnyomaival nem sok mindent tud csinálni, de reméli, senki sem figyel nyomaira.*

[A megérkezés
Helyszín: Helgerand környéke, az erdőben
Időpont: A most]

*A nap már magasan jár az égen, de még mindig nem lát emberek. Lassan elhagyja a partot és a szárazföld belseje fordul. Néhány bokor és csenevész fa szegélyezi az utat, ahol halad. Aztán több és magasabb fa mellett halad el. Aligha nem bekeveredett egy erdőbe. Egy kidőlt fa törzsnél megpihen. Leül a fára, hátizsákját maga mellé helyezi a kidőlt fára. Most már nagyon fázik és úgy dönt ideje valamit tenni a hideg ellen. Előbb még bele néz a hátizsákjába. A szép formájú kagyló és az érme mellett, amit már ő helyezett bele, más is van. Egy vastag sötét barna köpönyeg, két buci, sajt, egy flaska víz, tőr, nyaklánc és egy váltás ruha: nadrág és ing. A lánc medáljában egy rubin kő lapul. Ezt az ékszert ő készítette. Az utolsó ékszer, amit készített. A tőr markolata szépen megmunkált, pengéje hibátlan. Van még egy erszény a hátizsákban, benne minden, ami tűz gyújtáshoz kellhet. És egy csonka gyertyát is talál a hátizsák legalján.*
~Szegényes felszerelés az életben maradáshoz, de ami van azzal kell boldogulni.~ *gondolja magában.*

[A megérkezés
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]

*A bokrok közül figyeli a nőt, aki félúton megállva, valamit matat a homokos parton, majd a csónakot figyeli hosszan. Így Zibur is meglapul, és vár, közben van ideje jobban is szemügyre vennie. Alaposan elázott a nő nem rég, még mindig csöpög a ruhájából a zsákjáról és a hajából a víz. ~Talán hajótörött?~ de nem találkoztak roncsokkal, és partra se mosott ki semmi mást a víz. ~De honnan került ide?~ elég messze vannak a legközelebbi lakot helytől, hogy ez a váratlan találkozás fel tudta borzolni az idegeit. Abban biztos, hogy nem innen származik a nő. A ruhái, olyan idegenek. Sőt még azt is lemerné fogadni, hogy Istalaír is éppúgy idegen lehet számára, mint Helgerand. Jó pár arannyal gazdagodhatna rajta, de mire figyelmét visszatereli a másikra amaz már sarkon is fordul. Zib is megkönnyebbülten fújja ki a levegőt. Persze egy darabig még figyeli, ahogy a szárazföld belseje felé távozik a nő.*
~Hm… talán mégis utána kéne menni.~ vakarja meg a füle tövét, ahogy a part menti vadon lakóira gondol. Alapvetően békés népség, és kedvesen fogadnak minden feléjük vetődött. Főleg, ha az ebédjükről van szó, és az hamarabb el fog jönni, mint, hogy valaki gyalogszerrel biztonságosabb részre érjen.*
- A francba. Hamarabb megeszik, mint hogy megfázzon azokban a vizes ruhákban. *motyogja maga elé, miközben magas, sovány alakja a csónakhoz siet. Már nem tart attól, hogy észreveszik, ő se látja már a nőt, csak a nyomait, azt meg tudja követni. Az övét meg majd a legényei, ha visszatérve nem találnák itt. Ellenben szüksége van arra, amiért eleve visszafordult. Egy fegyverövet és rajta egy díszes kardhüvelyben pihenő kardot vesz elő a csónakba behajolva és ekkor éri az újabb meglepetés. A nő visszajött, de rögtön rájön, hogy ebben most téved és egy másik személy közeledik onnan, amerről az első jött.*
~ Mi a fene? Hajnali fürdőzés ebben az évszakban?~ csatolja fel derekára a tarka prémkabát alá a fegyverét. Több a kérdés, mint a válasz ma reggel és ez kezdi bosszantani. El is indul az újabb érkező felé és már messziről int neki, ha eddig nem vették volna észre.*
- Hahó, hölgyem! Hogy került maga ide? Nem esett baja? Jól érzi magát? *veszi elő jobbik úri modorát.*

[Az átjutás
Helyszín: Rév
Időpont: A pusztulás éjszakája]

*Porpi zsákokkal megrakottan érkezett nemrég Révbe. Egy nagy expedícióról tértek vissza, mert fülükbe jutott, miként is áll a helyzet idehaza. Sietett is egyből otthona a Bolondok Céhe klánháza felé, azonban mikor épp befordult az utcába, akkor kezdődött a felfordulás. Még látta összeomlani a szeretett klánház falait. Alig látott a könnyeitől, összerogyott és hagyta, hogy elöntse a bánat. Aztán lassan összeszedte magát. Egy belső erő arra késztette, hogy lehiggadjon. Fel is állt, és megindult kifelé a városból. Az élni akarás hajtotta, bármi áron. Főbb utakon akart haladni, de a sok ledőlt épület egy idő után útját állta. Befordult hát egy különösen nyugodtnak tűnő mellékutcába. Egészen csendes volt, bár ez Porpinak nem tűnt fel egyből. Pár méter után azonban megtorpant. Már épp vissza akart fordulni amikor elsötétedett körülötte minden.

Ki tudja mennyivel később tért csak magához. Nagyon félt, úgy hitte rádőlt egy ház és vagy jobb létre szenderült, vagy pedig a romok alá szorult. Félt kinyitni a szemét annyit tudott csak hogy hason fekszik a földön. Csak valamiféle halványan ismerős zúgást hallott. Aztán egy kis nedvesség érte a lábát, ettől kissé megijedt. Megpróbált mozogni és észrevette hogy beszorulva nincs. Végül rászánta magát és kikukucskált. Homokot látott maga körül, lábát a zúgó tenger nyaldosta. Felült és csodálkozva nézte maga körül a csodás partot. A holmijai ott hevertek körülötte, de, hogy hogyan került ide arról fogalma sem volt. Össze szedte mindenét és feltápászkodott. Ekkor vette észre, hogy halvány lábnyomok látszódnak a homokban jópár méterre tőle. A parttól vezetnek elfele, így a nyomok mellett elindul, remélve, hogy rábukkan valakire.*

[A megérkezés
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]

*Dühös férfi hangját hallja. Csak foszlányokat visz felé a szél. De semmi jót sem ígér a hanghordozás. Egy pillanatra megtorpan. Egy kagylót fedez fel a földön. Válláról leveszi a hátizsákját. Leguggol a kagyló mellé. Szép a mintát fedez fel rajta. Kézbe akarja venni, ezért alányúl. Ekkor valami mást is megérint. Egy érme fekszik a kagyló alatt a homokban. Első pillanatra aranynak tűnik. És a másodikra is. Reméli, itteni pénz. Éhes, fáradt. Jó lenne aludni egyet. Ahogy feláll egy csónakot pillant meg a távolban. A csónak üresnek tűnik és mellette sem álldogál valami kedves, jó szándékú halász, aki útbaigazíthatná. *
~Hol lehet a dühös férfi?~* gondolja magában. A homokban mintha lábnyomokat látna. Persze nem biztos benne, hiszen elég messze van a csónaktól. Néhány bokrot is megpillant kissé távolabb. Lehet, ott van a hang gazdája? Rossz érzés fogja el. Talán nem kellene megkeresnie, talán jó volna nem találkozni vele. A bajjós hangfoszlányok jutnak az eszébe. Hátizsákjába beejti a kagylót és a talált érmét. Majd zsákját szorosan a kezébe fogva próbál úgy eliszkolni a környékről, hogy ne tűnjön menekülésnek a távozása. Nem csónak felé halad, inkább elfelé tőle és tisztes távolságot tart a bokroktól is. Ha kucorog valaki a bokrok fedezékében, az illető biztos lehet benne, hogy a nő nem látja őt. Illetve, ha mégis, hát biztos lehet benne, hogy a nő letagadná, hogy látja. *

[A megérkezés
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]


- Óvatosan azzal a ládával, he! *csikorgatja a fogait, ahogy legényei viaskodását ügyeli, amint a partra futtatott csónakból kiemelik a vaspántos, láncokkal és lakatokkal lezárt kőrisfa ládát.*
- Kapjátok össze magatokat! Mindjárt felkel a nap! *dühöng, ahogy kelet felé fordulva meglátja a pirkadó hajnali napfényt.* Mozogjatok! *emeli fel magasan a feje fölé a kezében szorongatott lapát, mintegy egy követendő jelet, és cihelődő legényei elé vágva elindul felfelé a parton. Mihamarabb be a bokrok és szikláb közé, hogy bentebb, ahol már magasabb és sűrűbben növő fák rejtik el őket a kíváncsi szemek elől egy barlang várja őket.*
- Ó, hogy a rák vágná le… *torpan meg váratlanul, és sötéten villanó tekintetével, ásójával rábök a legközelebbi legényre.* Fogd, vigyétek tovább és tegyétek a dolgotokat. *aztán több szót nem pazarolva, sietve indul vissza a partra a csónakhoz.*
*Ahogy kiér kivilágosodott, lágy hullámok nyaldosta homokos partra, szeme sarkában, jobb kézről mozgást fedez fel, amitől ismét csak megtorpan, mint legényei előtt, és óvatosan hátrál egy lépést, hogy a part közeli alacsony bokrok közé húzódva kémlelje ki, hogy ember, vagy állat az, s ha előbbi barát vagy ellenség.*
~ Tengerek Atyja!~ *húzza fel meglepődve szemöldökét, ahogy a közeledő barna zsákos, ázott nőszemélyt figyeli.*
~ A fraincba!~ *szaladnak össze a ráncok a homlokán, ahogy bal kéz felé pillanat a csónakra, majd vissza a nőre. Onnan, ahol jár már a nőnek is látnia kell a parton pihenő csónakot. Kérdés, hogy őt magát észrevették-e az előbb, ahogy majdnem kisétált a közeledő orra elé.*

[A megérkezés
Helyszín: Helgerand környéke, a tenger part egy eldugott szeglete
Időpont: A most]


*Egy nő hever a homokban. Fekete vállig erő haja vizes és erősen kócos. Ruhája valaha zöld volt, most tiszta mocsok, tépett és vizes. De az anyaga igen jó minőségű, ez látszik a ruhán. A nő hason fekszik,.feje oldalt, kezei teste mellett nyugszanak. A víz a talpát nyaldossa. Kellemes és puha minden. Lassan megmozdul a homokban fekvő nő. Először csak az egyik keze mozdul, aztán a másik. Majd a nő feje emelkedik meg, majd hanyatlik vissza a puha homokba. Lassan az oldalára fordul, majd óvatosan felül. Egy tenger parton ül a homokban. A nap éppen most kel fel. *
Hát... élek* suttogja, mintegy magának. Aztán feláll, és a homokban maga mellett egy tárgyat pillant meg. Egy barna hátizsákot lát.*
Ezt nem hiszem el...*motyogja. A hátizsákot az édesanyjától kapta, akkor amikor csatlakozott a klánjához.*
„Kalandozáshoz ez a legjobb...”* mondta az édesanyja. Halkan felsóhajt. Felveszi a hátizsákot a földről.*
~ Az Istenek nagyon vigyáznak rám...~* gondolja. Bele sem néz. Felveszi a hátára és indul, hogy kiderítse, hová került.*

[Az átjutás
Helyszín: Az átjáró
Időpont: A pusztulás hajnala]

*Nius fájó szívvel veszi tudomásul, hogy egyedül kell tovább mennie. Egy hosszú, sötét és szűk átjáróban kell tovább másznia. Olyan, mint ha törpék számára készítették volna. Nius pontosan ettől félt mindig is egész eddig életében. A hosszú, sötét és szűk folyosóktól. De mire tudatosulna benne, hogy fél, már is eltűnik a folyosó. És ő ott lóg a semmiben és a seholban. Teste szinte megszűnt, semmit sem érez. Csak a semmit és a seholt...
Aztán lassan, mintha minden mindegy volna, zuhanni kezd. A semmi és a sehol lassan átalakul valamivé. A valami egyre gyorsabban közeledik. Illetve a nő közeledik valami felé. A valamii két 'L’ alakhoz és egy ponthoz hasonlít. Három kontinens. És körülötte víz. Túl gyorsan zuhan...
A zuhanás lassul. Már kirajzolódnak a városok, az erdők.
Majd a zuhanás megszűnik és mintha valami puha anyagba esne bele. *

[Az átjutás
Helyszín: Nius szobája, Klánszállás, Rév
Időpont: A pusztulás éjszakája]

*Késő éjszakába nyúló munka. Nem újdonság Nius számra. Valahogy csak éjszaka, amikor más emberek alszanak, csak akkor tud remekművet alkotni. És csakis a Klánház egyik emeleti szobájában tud dolgozni, sehol máshoz. Kicsit furcsa talán, hogy éjszaka dolgozik egy ékszerész, de mestere nagyon megértő lett, amikor megtekintette a lány első munkáit... Ma este is csiszolgat, foglalatokba erősít csodálatos ékköveket. Erős fényű olajlámpás világítja meg a munkaterületet...
A lámpás fénye 'idegesen’ táncol a falon. Vagy talán nem is a lámpással van a baj. Mintha valami megmozdult volna a nő szobájában. Zavartan emeli fel tekintetét a most készülő gyűrűről. A falon a férje olajfestményének kellene függenie, de a kép nem a falon van... hanem a földön hever...Ebben a pillanatban az egész épület remegni kezd. Kicsivel éjfél előtt vagyunk. Aztán újra és újra remegni kezd...
Nius felpattan a székéből, és az ajtóhoz rohan. Megragadja a kilincset, de a kilincs a kezében marad., az ajtó pedig zárva. A következő pillanatban kiabálás és menekülő emberek zaja jut el hozzá. Az udvar felől a Kancellár hangját hallani, de nem érteni pontosan, mit is mond. Hatalmas a zűr-zavar. Az emeleti folyosón egy férfi folyamatosan azt kiabálja*
Kifelé, mindenki! A ház össze fog dőlni!* Nius felismeri a férfi hangját. Az őrség parancsnoka az. Majd dörömbölést hall az ajtóján.*
Nius, ki kell jönnie!* megint az őrség parancsnoka az. Nem rémült, inkább csak határozott a hang. *
Nem nyílik az ajtóm. Kiesett a kilincs* kiáltja Nius az ajtón át, az ő hangja bezzeg remeg a félelemtől. Közben tovább remeg az épület. Kész csoda, hogy eddig is kitartott. Az ajtó túloldaláról felharsan az őrség parancskának hangja*
Ti ketten törjétek be az ajtót!* Nius is hallja az utasítást, így hátrál az ajtótól. Valahogy sikerül betörniük az ajtót. Közben újabb remegés rázza meg az épületet. Ki tudja talán az utolsó. A nyitott ajtón beesik az egyik katona, majd utána a rengés hatására némi fal darab esik le a mennyezetről, elzárva az utat az ajtó felé. *
Szép kis csapda* motyogja a katona. * Majd az ablakon át távozunk* teszi még hozzá biztatóan. Ebben a pillanatban eldől Nius hatalmas ruhás szekrénye. A nő még emlékszik rá, hogy négy-négy katona cipelte fel a lépcsőkön. A szekrény az ablak elé esik elzárva a menekülés egyetlen útját. A kétségbe esést szinte tapintani lehet.*
És ha felfelé próbálkoznánk?* kérdezi Nius és közben a mennyezet felé néz. A katona követi a tekintetét. Egy kisebb fajta nyílás tűnik fel, egyértelműen nem a ház remegése okozza a mennyezeten ezt a lyukat. Mintha valami távoli, és értelemmel fel sem fogható erő nyitná az átjárót.*
Segítsen!* szól Nius. A katona megpróbálja felemelni a nőt. Nius eléri a nyílást és megkapaszkodik a szélében. Nehezen sikerül felhúznia magát. Ő csodálkozik a legjobban, hogy sikerült. Valami szűk átjáró peremén találja magát. Csak térdelni tud. Hátra fordul és lenyújtja a kezét.*
Jöjjön!* kiáltja a katonának. Szinte biztos, hogy nem bírja el a hatalmas férfit, de azért próbálkozik. A katona nem mozdul.*
Én nem mehetek. Ide tartozok* válaszolja a férfi. Közben óriási robaj és hatalmas rengés kezdődik. Az átjáró is remegni látszik...
A Bolondok Céhe klán épülete Távolréven, valamivel éjfél után összedől. Rengeteg szolgát, katonát és névtelen hőst temetve maga alá...
Nem sokkal később Rév összes épülete összedől, majd lassan egész Corvus eltűnik...csak remélhetjük, hogy nem a feledés homályában.*